Garázsmenet

1988 Több évtizede zenélek és írok dalokat látszólag számottevő eredmény vagy a siker jele nélkül. És mégis, ma is művelem ezt az eszköz, idő- és pénzigényes, fizikailag is fárasztó sportot számos hasonszőrű társammal együtt a zenekaron belül és kívül.  Ilyen hosszú idő alatt barátot, nőt, családot, iskolákat, lakásokat, munkahelyeket, káros és kellemes szenvedélyeket minden megrázkódtatás nélkül sikerült hátrahagynom, az itt leírt, fűtetlen ipari rom épületekben, kültelki kocsmákban, és szerencsésebb napokon hangstúdiókban való küszködés eddig a legtartósabbnak bizonyult dolog az életemben. Ideje lenne megmagyaráznom olvasómnak, a bandámnak, vagy legalább magamnak hogy miért. Miért és hogyan kezd el az ember zenélni? Az ének-zene tagozatnak vagy az iskolai kórusnak ehhez semmi köze. Ez úgy van, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy egyre inkább azokhoz a bozontos, mindenki által lesajnált alakokkal kezdesz szimpatizálni, akik szörnyű műbőr tokokat vonszolnak magukkal lógó orral...

1989, tavasz Miután gimnazista lettem, rövid időn belül megtaláltam új mentoromat, Zeleit, aki Szentesen született, zenekart vezetett, és végzős (!) volt abban a gimiben, ahová éppen csak hogy betettem a lábam. Zelei hórihorgas, szemüveges, kócos, Buddy Holly szerű alkat volt, télen nyáron fekete nadrágban, cipőben, kívül hordott csíkos ingben és hosszú ballonkabátban járt, azaz az ápolt, hosszú haj és farmerszerkó feltűnő hiánya miatt nem felelt meg a kisvárosi rock-sztárról alkotott addigi elképzeléseimnek. Egy számomra új stílust testesített meg: az elvont, elhanyagolt intellektuális underground figurát. Már nem emlékszem hogyan jött létre a kapcsolat, talán éppen a konkurens gimibe járó Csezó ajánlott be, ami ha így történt, kifejezetten atyai gesztus lett volna.  Mindenesetre tény, hogy néhány héttel azután, hogy boci szemű rövid gatyásként feltettek a futószalagra, már a 4. B. legexcentrikusabb figurájával lógtam, aki kétségbeesve próbált valami működő zenekart alapítani, és ...