Garázsmenet

  "Still they lead me back to the long winding road" Beatles Lassan húsz éve zenélek és írok dalokat látszólag minden eredmény vagy a siker legapróbb jele nélkül. És mégis, ma is művelem ezt az eszköz, idő- és pénzigényes, fizikailag is fárasztó sportot számos hasonszőrű társammal együtt a zenekaron belül és kívül. Miközben 20 év alatt barátot, nőt, családot, iskolákat, lakásokat, munkahelyeket, káros és kellemes szenvedélyeket minden megrázkódtatás nélkül sikerült hátrahagynom, az itt leírt, fűtetlen ipari romépületekben, kültelki kocsmákban, és szerencsésebb napokon hangstúdiókban való értelmetlen küszködés eddig a legtartósabbnak bizonyult dolog az életemben. Ideje lenne megmagyaráznom olvasómnak, a bandámnak, vagy legalább magamnak hogy miért. Miért és hogyan kezd el az ember zenélni? Az ének-zene tagozatnak vagy az iskolai kórusnak ehhez semmi köze. Ez úgy van, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy egyre inkább azokhoz a bozontos, mindenki által lesajnált alakokkal ke

 "Azt mondod, ez itt nem műfaj? Azt mondom, kis ország, jól van..." Sziámi 1989, tavasz Miután gimnazista lettem, rövid időn belül megtaláltam új mentoromat, Zeleit, aki Szentesen született, zenekart vezetett, és végzős (!) volt abban a gimiben, ahová éppen csak hogy betettem a lábam. Zelei hórihorgas, szemüveges, kócos, Buddy Holly szerű alkat volt, télen nyáron fekete nadrágban, cipőben, kívül hordott csíkos ingben és hosszú ballonkabátban járt, azaz az ápolt, hosszú haj és farmerszerkó feltűnő hiánya miatt nem felelt meg a kisvárosi rock-sztárról alkotott addigi elképzeléseimnek. Egy számomra új stílust testesített meg: az elvont, elhanyagolt intellektuális underground figurát. Már nem emlékszem hogyan jött létre a kapcsolat, talán éppen a konkurens gimibe járó Csezó ajánlott be, ami ha így történt, kifejezetten atyai gesztus lett volna. Mindenesetre tény, hogy néhány héttel azután, hogy boci szemű rövid gatyásként feltettek a futószalagra, már a 4. B. legexcentrikusabb fi

 "Bejött a szobába az őrjárat" - Kispál 1990 Ott tartottunk, hogy ott sikáltam a rencerváltás (jobbereknek: változás) hajnalán Rudival a gimi udvarán, a matrózblúzos szüzek és könnyekig meghatott MILF tanárnők, valamint az irigy hímek tekintetének kereszttüzében, mint 10 évvel korábban Dian Robi, az első hosszú hajú gitáros fiú, akit élőben még torna (bocs, testnevelő) tanár anyám jóvoltából volt szerencsém látni. Nem kis eredmény, de hol van még a szenior szoba- és visszavonult klubgitárosok törzshelyétől, a Hangmester Fender Fórumától, ahol a minap a meglett családapa Robival "személyesen" is megismerkedhettem. Kellett ehhez minimum egy zenekart alapítani, amelyre nem lett volna mód néhány új osztálytárs nélkül, de mód lett. A Bakonyi Kanemberek indulásának körülményeit részletesen leírta Benedek Szabolcs, a Nagy Degeneráció c. regényében, amelyben megtisztelő szerephez jutok magam is, mint kvázi legjobb barát/vetélytárs így nem mondok ellent a szerzőnek. Legyen a